Herczeg Ágnes

ágy, fénnyel

* 

A hálószobának majdnem a teljes területét elfoglaló használt lepedős franciaágy ablakhoz közelebbi oldalának harmadát lassan elfoglalta az üvegen át bekúszó téli fény, és halványgyöngévé változtatta a két hete nem cserélt, macskaszőrös, foltos lepedő szennyeződéseit. A piszkos anyagot a széleitől befelé egymásba torkolló euklideszi egyenesek torzították el, a nyugalmi állapotban sima felület ráncai az ágy közepén jelentkező konstans súly felé konvergáltak, majd a test súlya alatt, a hát alatti hely fekete lyukként nyelte el az egymásba sodródó sávokat, de lehet, hogy inkább a test sugározta magából a szürke csíkokat.

Helka testének mindegy volt. Egyszerre érezte, hogy porszívóként parancsolja magába környezete rezgéseit és mocskát, és azt, hogy szinte radioaktív sugárzással köpdösi tele a jelenlététől rohadó miliőt, igaz így, hogy már két hete semmilyen emberi lénnyel nem létesített szociális, gazdasági, kulturális, és biológiai interakciót, ez az alapvetően belső averzió kezdett alábbhagyni és átváltozni egyféle heveny undorrá az általa bemocskolt tárgyi világ irányába, amely viszolygás nem annyira a dinamikusan szétszórt vagy statikusan elmozdíthatatlan objektumok lényege felé irányult, hanem azok szennyes felületét tekintette taszítónak. Helka teste meg akart szűnni. A test, ami mozdulatlanul feküdt az ágyon, izzott a két hete történt események ócska, polaroid emlékképeitől, amelyek, lévén a pontos történések objektív változatát visszaadni képtelenek, apró, periodikusan jelentkező, fájdalmas érzésekként jelentkeztek, és ezüstösen csillogó, hegyes varrótűkként szurkálták Helka agyát.

A hypothalamus úgy viselkedett, mint a régi telefonközpontok brutális gépei, ha a két telefonálót összekötötték, és karácsonyfaként villantak fel a precíz infrastrukturalitással jelentkező érzetek döféseitől. Ott, ahol a rozsdamentes fém átszúrta az agy húsát, sötétpiros folt keletkezett, ami a punkturált terület középpontjától távolodva a hippokampikus barna egy haloványabb árnyalatát kezdte felvenni, benne a prozenkefalitás rózsaszín és vértelen erezetmintájával; amint az élő, szép hús eddigi életét rövidre zárta a külső anyag hatására fellépő sokk és fájdalom diszorgazmikus kombinációja, a vér elöntötte a test agyának szűkülő patakjait, és irritáló, hasogató fejfájásként jelentkezett, ami kicsiben elviselhető lett volna, de így, a két hete alvás- és táplálékmegvonásban részesített, elgyötört Helka számára minden hasogatott pillanat felért egy úttal a véres, eres, domborodó pokolban.

Az írisz mögötti sejtek egymást hergelve növelték a frontális irritációt, a szemmozgató izmok lázasan feszültek a rengeteg sírástól. A könnycsatornákon át távozó folyadékvesztés miatt a szemek már szárazak voltak. Helka szeme csukva volt, de nem aludt, már rég nem aludt, egyik ezüsthalogenid memóriadarab felületéről zuhant a másikra, fejében szétestek a terek, az idők, majd újra összeálltak. Ezek az emlékképek, egyesével, kikerülhetetlenül mind-mind jobban pusztították a testét. Egészen különös sorrendben, a variációk megannyi lehetőségét vibráló egymásutánisággal pörgetve, és ahogy Lili üvölt, eltorzuló, gonosz arcából éles csattanással törik mosollyá a kép, majd édes, megnyugtató csókká, és az egész egy vicc volt, nem is érti, hogy hihette el az ő élete szerelme, ez csak egy hülye poén volt, és sajnálja, ha ennyire komolyan vette, nem bántásból, inkább felvidítás céljából alkalmazta ezt a módszert, de igaza van, ideje egy metodológiai felülvizsgálatnak, nevet Lili.

Helka szemhéja megrezdült, felfelé mozdult, mintha ki akart volna nyílni, ahogy magába próbálta fogadni a szoba kellemetlenül semmitmondó fényét, az ürességet, a realitást, Helka realitását, de a tarkólebenyben érzett tompaság, az izmok gyöngesége ezt megakadályozta. A szemek csukva maradtak.

És Lili üvölt, az amygdala felizzik, úgy áll össze újra a kép, és már üti is, a pofon élesen, de nem túl fájdalmasan csattan Helka járomcsontján, helyén alig érzékelhető, sminkszerű pír jelenik meg, de nem is a fizikai fájdalom itt a lényeges, hanem a gyűlölet, ami ebben a pofonban volt. A járomcsont a jelenben talán már fájni se tudna igazán. Az erodálódó sejtek most a szívet pumpálják, az agyat segítik, a tüdőt tágítják, a membránok, erek, a trachea és a köpenyek működését ellenőrzik, mert az életben maradáshoz szükséges szervek akkor is előnyt élveznek a testben, ha az közben szisztematikusan pusztul.

És Lili üvölt, te szemét picsa, annyira fáj, mindent odaadtam neked, te szemét, szemét picsa, és pofán vágja Helkát, aki erőtlenül, hitetlen-könnyes szemekkel roskad a budai konyhában magányosan várakozó székre, és suttogva kéri, hogy beszéljék meg, kérlek, könyörögve, kincsem, beszéljük meg, csak még egyszer, csak próbáljuk meg, mindent megoldunk, tudod, hogy mindent, annyira szeretlek, kérlek, anyádat, semmit nem akarok veled megbeszélni, te buta kurva, semmit, miért tettél ilyet, egy ilyen buta picsával ráadásul, miért tetszenek neked az ilyenek, ha én is tetszek, te kurva, mire volt ez jó, annyira jól megvoltunk, picsába te drogos kurva, mindenemet odaadtam neked, te voltál az egyetlen, kérlek, annyira szeretlek, nem szeretsz te senkit, üvölti.

A szobában csend. A test hangjai nem hallatszanak, ahhoz olyan mikroszkopikus perspektíva kellene, amit az emberek alapjáraton nem képesek meghallani. Pedig Helka majdnem beszélt. De a szája nem mozdult. A szája is csak fáradtság volt, csak a semmibe konvergáló erőtlenség.

Helka a pofon ellen nem is védekezett, szótlanul tűrte, mit is tehetett volna, a pánik, a ragacsos, undok, ócska pánik megbénította, a sokktól szólni sem tudott, nem akart kiabálni, nem is lett volna jogos, nem is kiabált, csak ült, és motyogott maga elé sajnálatról, meg szerelemről, ő nem akarta megtenni, már bánta az egészet, csak sajnos meg akarta tenni, azzal a másikkal, végülis Lili volt az első, ki tudja, milyen lett volna egy második, hát ilyen, te picsa, ilyen volt, semmilyen, kemény, érzéketlen, és Lili csak üvölt és sír és összegörnyed a hasában jelentkező, alattomos fájdalomtól, majd kiszalad a szobából, és a lefolyóhoz lehajolva kiokádja a reggelit, a szétrágott kakaós csiga barnásfekete masszaként gumózik elő remegő szája savas belsejéből, a torkát égeti és szúrja a felzúgó gyomorsav, a zihált levegő belehasít fogsorába, és ahogy a könnyeit és a taknyát próbálja ajkairól letörölni.

Mint a sziklák, úgy dübörgött az idő Helka émelygő agyában. És szájában. És testében. És testében. És testében. És a teste meg akart szűnni. Se ébren se álomban. Nem bírta ezt a paradox temporalitást. Se meghalni se élni. Csak gyengülni, szenvedni, emlékek és fájdalmak és ingerek és sejtek kavalkádjában elrohadni.

Helka újra kezdett rosszul lenni, de ahogy eddig, úgy most se érdekelték különösebben a feltörő hányinger heveny lökései, csak ismételgette magában az egyre több és több fájdalmat okozó emlékek sorozatát, és a sírásra már túl gyengén, mialgikus, héjalatti szemmozgásokkal, merev arccal feküdt az ágyban.

*

Herczeg Ágnes 1997-ben született, jogi tanulmányait 2022-ben fejezte be.